aus: Magyar Narancs, 23. August 2007 (ungarisch)

Folytassa, Merkel!

Gerd Langguth politológus

A konzervatív Konrad Adenauer Alapítvány egykori ügyvezetô igazgatója és a CDU korábbi parlamenti képviselôje politológiát oktat a bonni egyetemen. Angela Merkelrôl írt, több nyelvre lefordított életrajza két évvel ezelôtt jelent meg, idén pedig Horst Köhler államelnökrôl készített monográfiát. A Narancs a kancellár asszonyról és a kétéves nagykoalíciós kormányzásról kérdezte – röviddel Merkel budapesti látogatása elôtt.

Magyar Narancs: Nemrég azt nyilatkozta Angela Merkelrôl, hogy olyan erôs most, mint Helmut Kohl volt legjobb éveiben. Mivel magyarázza, hogy ilyen hamar beletanult a szerepébe?

Gerd Langguth: Sokakat meglepetésként ért, hogy Merkelt milyen gyorsan elfogadták német kancellárként. A választási küzdelemben a keletnémetek még úgy tekintettek rá, mint aki politikai hazát váltott, és nyugatnémet lett, sok nyugatnémet szemében viszont még mindig keletnémetnek számított. Miután hivatalba lépett, egyszerre nem volt kérdés, hogy Németországot szimbolizálja. Az is bejött, amilyen csendesen, állhatatos bájjal érvényesíti politikai céljait, míg elôdje, Schröder harsogó volt, erôteljes, nagyúri.

MN: A közvélemény-kutatások szerint az emberek két évvel ezelôtt még egyáltalán nem voltak meggyôzôdve vezetôi képességérôl. Inkább Schröderben látták, mi kell a hatalom sikeres gyakorlásához.

GL: Pedig Merkel tudja, mi fán terem a hatalom. A mûködését még Helmut Kohltól leste el. Csakhogy Merkelt mindig alábecsülték. Valószínûleg ez az oka, hogy eljuthatott a politika legmagasabb szintjére. Környezetvédelmi miniszterként a nemzetközi diplomáciát is korán elsajátította, hiszen részt vett a kiotói szerzôdés feltételeirôl szóló alkufolyamatban. Kancellárként pedig isteni szerencséje volt, hogy az év elsô felében ô tölthette be az Európai Unió és a G8-ak soros elnöki posztját, melyek megalapozták a nemzetközi ismertségét.

MN: Említette a szerencsét, aminek nem kevés szerepe volt a karrierjében, Kohl a szárnyai alá vette, és 1990-ben bevitte a kabinetjébe. A CDU pártfinanszírozási botrányából csak politikai haszna származott, mint ahogy abból is, hogy Edmund Stoiberrel szemben 2002-ben lemondott a kancellárjelöltségrôl. És a sort tetszés szerint lehetne bôvíteni.

GL: Ez igaz. Merkelnek mindig malaca volt. Ugyanakkor ahhoz is értett, hogyan használja ki a szerencsés körülményeket. Sosem tétovázott, hanem mindig megragadta a kínálkozó lehetôséget.

MN: Miután körön kívülrôl érkezett, kulcskérdés volt, hogyan teremti meg magának a biztos hátteret a befolyásos kereszténydemokrata tartományi miniszterelnökökkel szemben. (A 16 tartományból 11-et CDU-s politikus vezet.)

GL: Akinek hatalma van, bír olyan eszközökkel, hogy a lojalitást kikényszerítse. A CDU-ban valóban van egy nehezen kezelhetô, tartományi vezetôkbôl álló férfiúi kör, de ôk most nem érdekeltek a konfrontációban. Az, hogy Merkel nô, egyébként bizonyos értelemben elôny, mert nem lehet vele úgy haverkodni, mint ahogy férfitársaságban természetes. Ez eleve teremt egy kis távolságot közte és a párttársai között, amit még megtold azzal, hogy következetesen az ügyek mentén, szakpolitikusi attitûddel érvel.

MN: Mi jellemzi még a vezetési stílusát?

GL: Alapképzettsége fizikus. Nagyon racionálisan gondolkodik, ismeri a részleteket, és érzékelteti, hogy olvasta az összes dossziét. A tények felôl közelít, és ha a célkitûzés helyességérôl meg van gyôzôdve, akkor nem enged álláspontjából. Ennek lett áldozata George W. Bush is Heiligendammban a G8-ak találkozóján, amikor az éghajlat-felmelegedéssel kapcsolatos vitában kénytelen volt elfogadni, hogy a Kiotó II-rôl folyó tárgyalások a továbbiakban az ENSZ-en belül folyjanak majd. Ez azzal függ össze, hogy Merkel mint volt környezetvédelmi miniszter tájékozott a kérdésben, és ha valamit el akar érni, ahhoz kedvesen, de határozottan mindig visszakanyarodik, míg a másik fél fel nem adja. Schröder ezen a ponton már rég az asztalra csapna, Merkel pedig csak mosolyogva mondja a magáét.

MN: Változott a média Merkelhez fûzôdô viszonya?

GL: Angela Merkel mindig is ügyesen bánt a médiával. Talán még jobban, mint a „médiakancellár” Schröder, akitôl a média a második elnöksége alatt már elfordult. Merkel az NDK utolsó kormányának helyettes szóvivôje volt, és emiatt pontosan tudja, milyen fontos a tisztességes együttmûködés a sajtóval. A felemelkedését részben a baloldali médiának is köszönheti. A választások elôtt a balliberális sajtó nagy része átpártolt hozzá, csak a választók többsége nem.

MN: A választók miért nem? Úgy emlékszem, hogy sokan viccelôdtek Merkel tekintélyt sugárzónak kevéssé nevezhetô fellépésein, melyhez a média fotókkal és bejátszásokkal biztosított muníciót.

GL: Szerintem más volt a háttérben. Merkel hideg, reformpárti kancellárjelöltként szállt be a versenybe, és a kampánya nem vette figyelembe a globalizálódó világban felhalmozódó szociális félelmeket. Sok CDU-párti emiatt szavazott át. Merkel például olyan gazdasági szakembert kért fel pénzügyminiszter-jelöltnek (Paul Kirchhof, a „heidelbergi professzor” – B. Zs.), aki mindenfajta adókedvezményt eltörölt volna. Ez a választóknak sok volt.

MN: A nagykoalíciónak általában az az értelme, hogy biztosítja az átfogó reformokhoz szükséges széles konszenzust. A Merkel-kormány hogy áll a reformokkal?

GL: Vegyes a kép. A kormány az államháztartás hiányát jelentôsen csökkentette. Néhány adópolitikai kérdést napirendre vett. A gyermekvállalási kedv ösztökélése érdekében drasztikusan megemelte a gyest (12 hónapon át a havi kereset 75 százaléka, max. 1800 euró – B. Zs.). A nyugdíjkorhatárt pedig 65-rôl felemelte 67 évre, ami nagyon nagy vitákat kavart.

MN: Hozzá kötôdik a „kis lépések politikája”. Lehet strukturális reformokat kis lépésekkel végrehajtani?

GL: Merkel azért beszélt kis lépések politikájáról, mert a radikális változásokat sürgetô elvárásokat fékezni akarta. A választási kampányban megtanulta, hogy jobb kis lépéseket meghirdetni, és útközben nagy lépésekkel meglepetést okozni. De mindeddig annak sincs jele, hogy az utóbbi valósulna meg, és a várakozások beigazolódnának.

MN: Említette az államháztartás rendbetételét. Nem arról van szó, hogy beértek a Schröder-kormány kezdeményezései?

GL: Biztos, hogy a pozitív gazdasági folyamatok egy része a Schröder-éra reformjaira vezethetô vissza. De jusson eszébe, hogy Merkel a választások elôtt kétszázalékos áfaemelést jelentett be, amibôl aztán három százalék lett, és nagyban hozzájárult a hiány csökkentéséhez. Olyan még nem volt Németország történetében, hogy valaki adóemeléssel kampányolt volna.

MN: Két reformcsomagra térjünk ki. Az egyik a Magyarországon is folyó egészségügyi reform.

GL: Nem hozott igazi áttörést. Mivel a véleménykülönbségek nagyok voltak, a két párt egy minireformban állapodott meg. A probléma az, hogy közvetlenül 4,2 millió fô (minden tizedik foglalkoztatott – B. Zs.) az egészségügybôl él, ami hatalmas lobbierôt jelent. Emiatt a kormány csak szûk körû változtatásokra volt képes. A rendszer finanszírozása emiatt csak középtávra biztosított, öt-tíz év múlva újra napirendre kerül a téma.

MN: A másik ügy a föderalizmusreform, ami szorosan összefügg a szövetségi köztársaság kormányozhatóságával, hiszen a Schröder-kormány bukását az okozta, hogy a Bundestagban megszavazott törvényeket a tartományok küldötteibôl összeálló Bundesrat nem erôsítette meg.

GL: A föderalizmusreformról még Schröder alatt megállapodott a két akkori pártelnök, Stoiber (CSU) és Müntefering (SPD), de a törvény tetô alá hozatala az utolsó pillanatban meghiúsult. A koalíciós tárgyalásokon azonban elérték, hogy a reform benne legyen a kormányprogramban. (A lényege, hogy azon törvények száma, melyek megváltoztatásához a Bundesrat támogatása is kell, nagyjából a felére csökkent, cserébe viszont a legtöbb döntés és az ellenôrzés jogát néhány össznémet érdeket érintô és csak szövetségi szinten kezelhetô kérdésen túl a tartomány illetékességébe utalták – B. Zs.) Félúton azonban ez a törvény is megakadt: még nem sikerült tisztázni az állam és a tartományok közötti pénzügyi kapcsolatokat. Azt, hogy milyen saját adóbevételei lehetnek a tartományoknak, és milyen pénzek folyhatnak be hozzá közvetlenül. Errôl szólna a föderalizmusreform II.

MN: Egy koalícióban mindig fennáll a veszély, hogy a pártok elvesztik az arcukat. Két néppártnak pedig különösen érdekes, hogy ôrzik meg identitásukat, és melyiküknek nehezebb a dolga.

GL: Egyiküknek sem könnyû, hiszen folyamatosan kompromisszumra kényszerülnek, ami az elvi politizálás rovására megy. A lakosság a nagykoalícióval kezdetben azért volt elégedett, mert Merkel a reformokat testesítette meg, míg az SPD a szociális konzervativizmust, vagyis a kevés változást. Több gondja mégis a szocdemeknek van. A CDU eleve inkább pragmatikus, a középosztályhoz húzó párt, melynek társadalmi felfogása is modernizálódik. Például a kereszténydemokrata családügyi miniszter, von Leyen vitte keresztül a bölcsôdei helyek számának nagyarányú növelését, ami az anyák munkavállalását segíti. Ez a CDU konzervatív szárnya számára problematikus döntés volt, mégis von Leyen politikája a mérvadó, és Merkel is kiáll mellette. Az SPD helyzete azért nehezebb, mert tôle balra megjelent egy új párt: miután a korábban kivált, javarészt szociáldemokrata szakszervezetisekbôl alakult választási szövetség (WASG) egyesült a posztkommunista PDS-szel, és létrehozta a Baloldali Pártot (Linkspartei), az SPD valódi konkurenciájaként viselkedik. Hasonló formáció a CDU-tól jobbra nincsen.

MN: Milyen esélyei vannak a baloldali populizmusnak Németországban?

GL: Azt hiszem, a Baloldali Párt a következô években ôrlôdni fog a populizmus és a realizmus között. Egyfelôl ott van a populista Oskar Lafontaine, korábbi SPD-pártelnök, akinek elszámolatlan ügyei vannak a volt pártjával, különösen Schröderrel szemben. Másfelôl ott vannak a pragmatikus posztkommunisták, akik miharabb kormányzati felelôsséget vállalnának.

E két csoportnak az összenövése kulturális kísérlet is. Különösen Lafontaine-rôl gondolom, hogy még számos nehéz pillanatot okoz majd a pártjának, hiszen például attól sem riad vissza, hogy a jobboldali szélsôségeseket is megszólítsa (pl. külföldiekkel szembeni ellenérzések tematizálása). Tartományi szinten számítok az SPD és a Baloldali Párt együttmûködésére (ahogy ez Berlinben zajlik), de a nagypolitikában aligha fognak koalícióra lépni, amíg Lafontaine a párt élén áll.

MN: 2006 októberében az SPD még jobban állt a közvélemény-kutatások szerint, mint a CDU. Mára fordult a kocka. Mi történhetett néhány hónap alatt?

GL: A CDU-t Angela Merkel repítette ebbe a magasságba. Emellett látni kell, hogy az SPD nem bôvelkedik sikeres politikusokban. Németországban a kiválasztódás a tartományokon keresztül megy végbe, a pártot sok esetben a tartományi miniszterelnökök reprezentálják. Jelenleg alig van szocdemes tartományi vezetô (csak Berlinben, Rajna-vidék-Pfalzban, Brémában és Mecklenburg-Elô-Pomerániában – B. Zs.), ami azt jelenti, hogy gyenge az utánpótlás. Emellett Kurt Beck pártelnök sem épp a kimondott vezéralkat.

MN: Mi a helyzet a kis pártokkal?

GL: A Zöldek meglepôen stabilan állnak Joschka Fischer távozása után is. Felismerték, hogy az ökológiai témát az összes párt beillesztette a programjába, és hogy Merkel is, mint volt környezetvédelmi miniszter kiemelt ügyként kezeli. Míg a Zöldek korábban nagyjából a kétféle küldetésükre koncentráltak (ökológia és békepolitika), mára teljesen „normalizálódtak”, és minden területen saját politikát alakítottak ki. Emellett a fundamentalisták befolyása is csökkent: már a Schröder-kormány alatt megszavazták a hadsereg NATO-felügyeleten kívüli, külföldi bevethetôségét, ami tíz évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna. Az FDP kormányzati szerepvállalásra készül, amennyiben a kétpárti koalíció elég lenne a többséghez. Csakhogy a liberálisoknak általában akkor megy jól, ha a CDU gyengélkedik, most viszont meglehetôsen jól állnak a kereszténydemokraták.

MN: Merkel sorra aratja a diplomáciai sikereket. Ott az EU 2007–2013 közötti költségvetése, az európai csökkentett alkotmány, vagy Kiotó. Németország külpolitikája hogyan alakul a Schröder-kormányzatéhoz képest?

GL: Amikor Schröder kancellár lett, túlnyomórészt Franciaországgal folytatott csak intenzív együttmûködést. Merkel Európa-politikája hamar csatlakozott Kohléhoz: megpróbálja a kis és közepes országokat is bevonni a döntési folyamatokba, ami természetszerûen találkozik a közép- és kelet-európai államok szimpátiájával. Mivel született keletnémet, a volt kommunista hatalmi övezetet, így Magyarországot is, még az utazásaiból ismeri. Ezekben az országokban úgy tekintenek rá, mint akinek nem kell magyarázni, hogy milyen volt kommunista diktatúrában élni. Oroszországgal szemben kritikus, ami ki is derült legutóbbi moszkvai látogatásakor, amikor közös sajtótájékoztatót tartott Putyinnal, és emberjogi kérdésekben kifejezte aggályait. Jól beszél oroszul, és érti az oroszok gondolkodását, ami fontos, ha Putyinnal tárgyal. Bár a külügyminisztert az SPD delegálta (Frank-Walter Steinmeier – B. Zs.), mégis lehet mondani, hogy az Egyesült Államokkal szembeni viszony sokat javult. De ez sem kritika nélküli, elég csak a Guantánamóval kapcsolatos merkeli állásfoglalásra gondolni. Egyébként heves belpolitikai viták folynak Wolfgang Schäuble belügyminiszter terrorizmusellenes javaslatairól is, mivel sokan attól tartanak, hogy bevezetésük korlátozná a polgári alapjogok gyakorlását. A tervek a koalíciót is megosztják, kíváncsian várom, Merkel hogyan dönt ebben. (Schäuble többek között a hadsereg határon belüli bevethetôségével, terroristagyanús személyek célzott likvidálásával, veszélyes elemek preventív letartóztatásának az ötletével állt elô – B. Zs.)

MN: Hogyan változott a nagykoalíció szerepe és fogadtatása politikatörténeti szempontból?

GL: Az NSZK-ban 1966–69 között már volt egy nagykoalíció, de azok az idôk nem hasonlíthatók össze a maival. Akkoriban zajlottak Németországban a diáklázadások. A Bundestag-ban a CDU/CSU és az SPD együttesen a szavazatok 90 százalékával rendelkeztek, jóformán nem volt a kormánynak ellenzéke, amit ma aligha lehet elmondani, hiszen az ellenzéki szavazatok száma együttes szavazás esetén elérheti a 30 százalékot, és nemcsak az FDP van, hanem a Zöldek és a Baloldali Párt is. A nagykoalícióra szerintem csak vészhelyzetben van szükség. Noha a nagykoalíció megtestesíti sok német politikától független konszenzusvágyát, nagyjából azzal a mottóval, hogy a pártoknak ideje lenne az acsarkodás helyett összefogniuk és megoldaniuk az ország problémáit, azt viszont általában alábecsülik, hogy egy nagykoalícióban milyen nagy esélye van annak, hogy egy javaslatot valamilyen lobbiérdek blokkolja.

MN: Mit jósol, meddig tart a nagykoalíciós kormányzás?

GL: Alapvetôen azzal számolok, hogy a nagykoalíció kitart 2009-ig. Természetesen a CDU-bázis az FDP-vel lépne koalícióra, az SPD pedig szintén másfelé tájékozódna. De megint alakulhat úgy, hogy a CDU és az FDP szövetsége nem elég a kormányzáshoz; ebben az esetben nem kizárt a Zöldek részvétele sem. Az SPD nehéz helyzetben van, még nem döntöttek a kancellárjelölt személyérôl sem. Ha a párt betartja az ígéretét, és semmilyen körülmények között nem áll össze a Baloldali Párttal, akkor a nagykoalíció folytatásának is komoly az esélye. Már csak azért is, mert jelen pillanatban egy CDU/FDP-tandem nem lenne elég a többséghez. Egy kivétellel, amikor 1957-ben Adenauer egyedül alakított kormányt, mindig is két párt alkotta a koalíciót. Lehet, hogy mostantól hárompártira kell berendezkednünk. De akármilyen összetételû csapat is lesz a háttérben, mindenképp Merkel kancellárságának a folytatására számítok.

Bogár Zsolt